mindent
a mosolygós szemeidet, a mély ráncokat a homlokodon, a sokévi kemény munkától érdes kezeidet, azt, ahogyan agyonsóztad a marhahúslevest, a dugicsokikat az étkezőszekrényben, az esküvői fotótokat a falon, hogy fiatalon milyen szemtelenül jóképű voltál, azt, ahogy pamacsot próbáltad rendes kutyává nevelni, ahogy a hintaszékben ülve nézted a naplementét, a csupaszívedet, a disznó vicceidet, hogy negyven év után letetted a cigarettát, a kis kötött mellényeidet, a simléderes sapkádat, ahogy értem jöttél az opellal, hogy irtóztál a paradicsomlevestől, ahogy háborogtál a kövér és csúnya nővérkék miatt, a 'mi újság a nagyvárosban?' kérdéseidet, ahogy kislányként együtt nyaraltunk sopronban talán, a szívműtétre emlékeztető heget a mellkasodon, a szerszámos ládádat, a hősiességedet, hogy soha nem panaszkodtál semmiért, a mosolyodat, a mindig frissen borotvált arcodat, az önzetlenségedet, a hófehér hajadat, ahogy tanítottál pálinkát inni ("neszopogasdiddmeglányom"), a tudásvágyadat, a foci és a fradi iránti töretlen rajongásodat, az állandó lottó számaidat, ahogy szenteste minden évben csillagszórót gyújtottál és a mennyből az angyalt dúdoltad, ahogy keringőztél velem a szalagavatón, a vizespoharat az éjjeliszekrényeden, ahogy homlokon csókoltad a mamit, ahogy felnevelted apát, ahogy szerettél mindannyiunkat.
ahogy méltósággal viselted mindazt, amit viselned kellett.
2012.01.22.
ülök mellette a kanapén, fogom a kezét, simogatom, hátha attól jobb lesz egy kicsit. könnyek csorognak végig az arcomon, megszakad a szív, itt ül mellettem egy idős nénike, összetörten, egyedül, végtelenül szomorúan, még soha nem láttam ilyen aprónak és öregnek. az én nagymamám. világ életemben úgy néztem rá, mint egy erős nőre, most pedig minden erőmet össze kell szednem, hogy ne szorítsam magamhoz úgy, hogy összeroppanjon, mert úgy szeretném szorítani, hogy érezze, hogy itt vagyok, hogy itt vagyunk, hogy nincs egyedül, minden rendben lesz. hogy nem lesz semmi baj...
ma reggel meghalt a nagypapám. hosszú harc volt, az utóbbi időben egyre reménytelenebb, de az utolsó műtét után még tényleg hittünk abban, hogy felépül. amikor a titkos kupica pálinkára azt mondta, hogy 'na végre', amikor még megszorította a kezemet, amikor még egy-két kanállal evett a húslevesből, amikor még örült annak a valószínűtlenül rózsaszín minyonnak. aztán egyszer csak nem érdekelte már a foci, nem szólt már hangosan a tévé, nem kért már meg minket, hogy adjuk fel a lottót. elindult az úton. ma reggel még utoljára megölelgette a nagymamámat, aztán örökre megszabadult a fájdalmaitól.
az ember önző és telhetetlen, hiszen a papám már elmúlt nyolcvan éves, és én értem, én tudom, hogy ez az élet rendje. mégis annyira mérhetetlenül, elmondhatatlanul fáj és olyan rohadtul nehéz. mindig a család volt az első, soha semmi nem tudta volna átvenni ezt a helyet, és megszakad a szívem, ahogy sírni látom az apukámat az apukája után. és sírni látom a nagymamámat élete párja, a társa, mindene után. elképzelni sem tudom milyen lehet leélni valaki mellett egy életet, több mint ötven évig minden napot, minden órát és minden percet megosztani valakivel, ismerni valakinek minden mozdulatát, a legkisebb ráncait, minden rezdülését. aztán megpróbálni túlélni azt, amikor ez a valaki nincs többé. mamikám, legyél erős.
papi... nagyon szeretlek. nyugodj békében.
palacsinta
a héten egyik este vizes lett a hajam zuhanyozás közben, de nem szárítottam meg, csak bebújtam az ágyba. mondtam is a babnak, hogy bocsi, kissé ázott kutya szagom van. ő meg azt mondta, hogy igen, ázott kutya, de nem is, inkább mint amikor kicsit odaég a palacsinta. sírjakvagynevessek, bűű.
eheti
annyira jó idő van - szakadazesőegésznapbazmeg - hogy ha már itthon vagyok a balatonon, akkor ma fotókat rendszerezgettem törökülésben, derékfájásig. gyereknek még olyan cuki voltam. aztán még.. a héten rámnyomult egy hajléktalan, megpuszilt egy alkoholista, e-mailt írt egy seggfej a múltból, és jött egy csomagom londonból. az élet szép.
vattacukor
apa már tavaly nyáron is rágta a füleket, hogy a vándorcirkusz, a vándorcirkusz, de aztán valamiért nem jött össze a nagy program... anyukám pornófilmeseket megszégyenítő merevséggel utasította el a cirkuszba menésnek még a lehetőségét is, a bátyám nyilván nem játszik ilyen témában, maradtam én, apa pici lánya. mint ötévesen, rózsaszín csíkos ruhácskában, két copffal, dudorászva a padok között. a hajam már csak a festéktől tud olyan szőke lenni, mint akkor volt és az életkorom is sokszorosa, nodehát legbelül dörömböl a kisgyerek. menjünk a cirkuszba be.
valamiért azt gondolná az ember, hogy a cirkuszi életforma nem a habzsidőzsiről szól, de a kutyafuttató mellett felállított sátor körül álló mercédeszek száma megingatott ebben a hitemben. sebaj, ne ítélj elsőre, jó lesz ez. a kapuban kislány, tessenek befáradni, hát egyelek meg. oroszlánok, dromedárok, kutyák, hüllők, minipónik, bűvész, zsonglőr, whatever. aztán jött a pingvin bohóc.
a kell egy önkéntes mondat hallatán lendületből fordultam édesapám felé, hogy még véletlenül se legyen szemkontaktus, de apa mosolyog és már hallom is... a szőke hölgy... óóbazmeg. kínomban vigyorgok, hát mit is tehetnék, remeg a lábam, ahogy kimegyek, hallom, ahogy apukám jóízűen kacarászik a háttérben, tapsolnak, mikorleszmárvége. pepi bohóc egyébként übercuki, belékarolhatok, mondja, mutatja, körülírja. a belőle áradó alkoholszag tántorít csak el kicsit, talán pont ettől érzem magam kevésbé biztonságban, amikor lepkehálóval a kezemben felállít a porond szélére, aztán úgy csinál mintha kilőné a kismackót az ágyúból. mindegy is. a végén kezet csókol, én pedig elsomfordálok, bízva benne, hogy nem láttak sokan, bár a közönség átlagéletkorából ítélve a többségnél még úgyis simán beleesek a gyermekkori amnéziás időszakba, szóval minden rendben.
a dolog egyébként sajnos - minden pozitívumától eltekintve - egyértelműen hanyatlani látszik, az artisták, zsonglőrök és állatidomárok unottak, a nézőtér szombat este is inkább félig üres, mint félig tele, az ilyen-olyan bakik gyakoriak, a taps gépies és soványak az oroszlánok. azt hiszem találtam egy szakdolgozat témát. miértisne.
és mostantól akkor minden évben, családi hagyományt teremtünk. mert hát úgyis cirkusz az egész világ és bohóc benne minden férfi és nő.
berry
vajon honnan tudod azt, hogy jófelé mész-e? azt, hogy megérkeztél? hogy melyik a te utad..? az egyenes, a kacskaringós, a számtalan elágazással tarkított.. a kövekkel kirakott, a betonozott, vagy a gazzal benőtt.. néha azt érzem, hogy csak úgy megyek bele a nagyvilágba, céltalanul suhanok át a mindennapokon, a mindenheteken, a mindenhónapokon. máskor meg én vagyok a céltudatos emancipunci, aki mindent azért tesz, mert tudja mit akar, mert ehhezésahhoz eztésazt kell tennie. egyszerfent, egyszerlent. nincs közép. már nem elégszem meg azzal, hogy elvagyok, már nem elég a közepesen jóság, kell a plusz, a két centivel a föld felett, a nagyon, a fasza és a plánesőt. vagy ha ez nem, akkor legyen a padlónvagyok, a neiskérdezd és a szaravilág. így érzem, hogy élek.
néha megbántok olyanokat, akiket nem kéne, akiket szeretek, akik közel állnak hozzám. néha tudom, hogy ez azért van, mert tényleg fontosak. mégis szarul érzem magam tőle, ki tudja miért vagyok alkalomadtán elviselhetetlen hülyepicsa. végülis.. egyszer talán. friends will be friends.
hiányoznak a lányok, az együtt nyaralás, a tenger, az almás ozujsko és a még meleg burek. hiányzik a fekete szoba, a lazacszínű muskátli, a torpedo. a sós íz a számban, a monokini és a soha véget nem érő hullámok. nothing was too bitchy.
a babot meg lassan már két hete nem láttam, nem szaglásztam, nem öleltem. kéne. talán semmi más nem is.
itt az áfonyaszezon. megérett.
