család
1983 nyarán egy hosszú beszélgetés során a nagyszüleim részletesen elmagyarázták, hogy a szüleim miért is nem tarthatják meg azt a gyereket, akit anyukám akkor már a szíve alatt hordott.
aznap este a szüleim összeborulva kisírták magukat, majd az abortuszra kapott pénzből elmentek badacsonyba vacsorázni és még aznap este eldöntötték, hogy összeházasodnak.
decemberben pedig megszületett a bátyám.
tavasz
előszöris. február 27-én 551 emberke látogatott el ide. erre mondjuk várnék némi magyarázatot, mert mivel nem igazán frissül itt ez a remekmű (hah), az olvasók is egyre inkább elmaradoztak az elmúlt 1 évben, és ez a mostanában jellemző napi szint közel tízszerese. szóval kik vagytok ti és miért? mármint hellósziasztok, én örülök meg minden, csak nem értem. de az isten tartsa meg a jó szokásotokat, ugye.
aztán meg rájöttem, hogy itthon lenni kész bűn, bundáskenyér van reggelire meg habos tejeskávé, többfogásos ebéd és normális vacsora, a mindennapi luxus. csak túl könnyű hozzászokni, és ha visszatérek a budapesti hétköznapokba, akkor szomorkodom, hogy magamnak miért is nem állok neki főzni és miért nincs legalább mindig friss tej a hűtőben és kenyér a kosárban. mondjuk hogy miért nem főzök az elég egyértelmű, mert egyrészt kis adagot főzni nem lehet, mivel akkor a maradék hozzávalókat dobhatom ki mert megromlanak, másrészt meg ha nagy adagot főzök, akkor azt kell enni 3-4 napig, és az sem oly csábító. örrrdögi kör. no sebaj, most majd jól felpakolok anyafőztjéből, aztán habzsidőzsi lesz egy darabig. (bár ha meg viszek itthonról finomat, akkor azt az első adandó alkalommal mind felfalom. nemnormális.) anya ma amúgy narancsdzsemet főz, én leszek a főkóstoló, adom.
és tavasz van, dagad a süt a nap hétágra, illatos a jácint, meseszőke a haj és délután még körmöt is lakkozok, mert megérdemlem. hosszú hónapok óta nem volt ilyen, pedig. már ne legyen tél egy picit se, jó?
mindent
a mosolygós szemeidet, a mély ráncokat a homlokodon, a sokévi kemény munkától érdes kezeidet, azt, ahogyan agyonsóztad a marhahúslevest, a dugicsokikat az étkezőszekrényben, az esküvői fotótokat a falon, hogy fiatalon milyen szemtelenül jóképű voltál, azt, ahogy pamacsot próbáltad rendes kutyává nevelni, ahogy a hintaszékben ülve nézted a naplementét, a csupaszívedet, a disznó vicceidet, hogy negyven év után letetted a cigarettát, a kis kötött mellényeidet, a simléderes sapkádat, ahogy értem jöttél az opellal, hogy irtóztál a paradicsomlevestől, ahogy háborogtál a kövér és csúnya nővérkék miatt, a 'mi újság a nagyvárosban?' kérdéseidet, ahogy kislányként együtt nyaraltunk sopronban talán, a szívműtétre emlékeztető heget a mellkasodon, a szerszámos ládádat, a hősiességedet, hogy soha nem panaszkodtál semmiért, a mosolyodat, a mindig frissen borotvált arcodat, az önzetlenségedet, a hófehér hajadat, ahogy tanítottál pálinkát inni ("neszopogasdiddmeglányom"), a tudásvágyadat, a foci és a fradi iránti töretlen rajongásodat, az állandó lottó számaidat, ahogy szenteste minden évben csillagszórót gyújtottál és a mennyből az angyalt dúdoltad, ahogy keringőztél velem a szalagavatón, a vizespoharat az éjjeliszekrényeden, ahogy homlokon csókoltad a mamit, ahogy felnevelted apát, ahogy szerettél mindannyiunkat.
ahogy méltósággal viselted mindazt, amit viselned kellett.
2012.01.22.
ülök mellette a kanapén, fogom a kezét, simogatom, hátha attól jobb lesz egy kicsit. könnyek csorognak végig az arcomon, megszakad a szív, itt ül mellettem egy idős nénike, összetörten, egyedül, végtelenül szomorúan, még soha nem láttam ilyen aprónak és öregnek. az én nagymamám. világ életemben úgy néztem rá, mint egy erős nőre, most pedig minden erőmet össze kell szednem, hogy ne szorítsam magamhoz úgy, hogy összeroppanjon, mert úgy szeretném szorítani, hogy érezze, hogy itt vagyok, hogy itt vagyunk, hogy nincs egyedül, minden rendben lesz. hogy nem lesz semmi baj...
ma reggel meghalt a nagypapám. hosszú harc volt, az utóbbi időben egyre reménytelenebb, de az utolsó műtét után még tényleg hittünk abban, hogy felépül. amikor a titkos kupica pálinkára azt mondta, hogy 'na végre', amikor még megszorította a kezemet, amikor még egy-két kanállal evett a húslevesből, amikor még örült annak a valószínűtlenül rózsaszín minyonnak. aztán egyszer csak nem érdekelte már a foci, nem szólt már hangosan a tévé, nem kért már meg minket, hogy adjuk fel a lottót. elindult az úton. ma reggel még utoljára megölelgette a nagymamámat, aztán örökre megszabadult a fájdalmaitól.
az ember önző és telhetetlen, hiszen a papám már elmúlt nyolcvan éves, és én értem, én tudom, hogy ez az élet rendje. mégis annyira mérhetetlenül, elmondhatatlanul fáj és olyan rohadtul nehéz. mindig a család volt az első, soha semmi nem tudta volna átvenni ezt a helyet, és megszakad a szívem, ahogy sírni látom az apukámat az apukája után. és sírni látom a nagymamámat élete párja, a társa, mindene után. elképzelni sem tudom milyen lehet leélni valaki mellett egy életet, ötvenöt évig minden napot, minden órát és minden percet megosztani valakivel, ismerni valakinek minden mozdulatát, a legkisebb ráncait, minden rezdülését. aztán megpróbálni túlélni azt, amikor ez a valaki nincs többé. mamikám, legyél erős.
papi... nagyon szeretlek. nyugodj békében.
palacsinta
a héten egyik este vizes lett a hajam zuhanyozás közben, de nem szárítottam meg, csak bebújtam az ágyba. mondtam is a babnak, hogy bocsi, kissé ázott kutya szagom van. ő meg azt mondta, hogy igen, ázott kutya, de nem is, inkább mint amikor kicsit odaég a palacsinta. sírjakvagynevessek, bűű.
eheti
annyira jó idő van - szakadazesőegésznapbazmeg - hogy ha már itthon vagyok a balatonon, akkor ma fotókat rendszerezgettem törökülésben, derékfájásig. gyereknek még olyan cuki voltam. aztán még.. a héten rámnyomult egy hajléktalan, megpuszilt egy alkoholista, e-mailt írt egy seggfej a múltból, és jött egy csomagom londonból. az élet szép.
