the music that we make
will heal all our mistakes and lead us

ez a nyár zeneileg leginkább egy orbitális orgazmushoz hasonlítható. igazi falakat rengető, önkívületben üvöltő, világmindenség-közeli orgazmushoz. (némiképp bizarr hasonlat, de vállalom.)

az egy napos balaton sound kisebb fajta vagyon, de muszáj. röyksopp. valahol az ötödik és a tizedik sor között, ahogy megszólal az eple, a remind me, a what else is there (i was given just one wish..), becsukom a szemem, csak hallgatom, csak éneklem, csak érzem. aztán érkezik herman nelville ük-ük-ük(-ük?)unokája, moby, és a lift me up alatt már az egész tömeg egy emberként ugrál, tombol, felszabadul, él. a mának. felfújható gumizsiráfok repülnek, lányok visítanak ismeretlen fiúk nyakában ülve. leírhatatlan.  nem számított, hogy nyakon öntöttek egy pohár sörrel, hogy teleszórtak konfettivel, hogy széttaposták a lábamat, hogy valószínűleg már aznap este belázasodtam, és aztán egy hétig feküdtem tőle. ott voltam. én. én is.


és ezek után kedden teljesült a régi nagy álom is, morcheeba a rioban, én pedig el sem hiszem, hogy ott állok, hogy ott vagyok, ott vagyunk. a csontomig hatol a szaxofon szóló, na persze a gitár is pengeti a húrjaimat, node mégiscsak, a fúvós az igazi.. letörölhetetlen vigyor, szokásos szembecsuk-észmegáll párosítás, az egyik legjobb, amin valaha. mi más lenne az utolsó ráadás, mint a rome wasn't built in a day, hát persze, naná, én előre megmondtam. és szólt a kedvenc is, mintha épp csak nekem, persze nem, de akkor és ott úgy éreztem, és csak ez számított. a libabőr győzedelmeskedett, a lehető legpozitívabb értelemben, és nagyon boldog voltam. vagyok. leszek.



ma érdi tamáshoz és a debreceni kodály zoltán ifjúsági világzenekarhoz volt szerencsém, hihetetlen és lenyűgöző. a komolyzenével könnyeket lehet csalni a szemembe, az egy más világ, és én szeretem azt a világot, mert gyönyörű. és varázslatos.

ehhez pedig hozzájön még, hogy kapok magamtól egy napot a szigeten (minő nagylelkűség), mióta vágyom egy oi va voi koncertre, már nem is tudom.. és ha már ott vagyok, hát jöjjön a nouvelle vague, némi snow patrol, lily allen, harcsa veronika és a zagar, mert a zene jó, a zene finom, a zene különleges. és ez a nyár is, csak hagyni kell, hadd szóljon.

az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam, imádtam, hjajdenagyon, még ezersok éve, emlékszem, hogy írtam is róla, de nem találom a bejegyzések között. valószínűleg akkoriban még a blogspot rabja voltam, aminek aztán csúfos vége lett, de ez most teljesen totálisan lényegtelen. az én könyvem még más volt, két kötetes, zöld és förtelmes, de annyira nem számított, mert úgyis nyitva volt mindig, és nem látta senki a borítóját, talán csak a bácsik a vonaton, akik velem szemben ültek, de akkor még nem vonatoztam sokat. nyálnak tűnik, pedig nem az, és zseniális. augusztusban bemutatják a filmet (no persze csak külhonban, itthon majd egyszer, talán),  én pedig újra akarom olvasni most azonnal, és gombóccal a torkomban letenni az utolsó oldal után. kell. aztán persze kell majd a film is, ami must see kategóriás, bár valószínűleg egészen mást nyújt majd, mint a könyv (mint az adaptációk általában), mégis akarom. mostanság igényem van a meghatódásra.

az gáz, ha a long train running-ot én is szeretem..?

"a dohányzás halált okozhat" hirdeti a doboz fekete keretes része, és valóban. okozhat, sok esetben okoz is, tény. a gyógyszerekről ugyanez a felirat hiányzik. miért? (kérdezze kezelőorvosát, gyógyszerészét.) szokj le a dohányzásról, de szedj antibiotikumot, fájdalomcsillapítót, nyugtatót, altatót, savlekötőt, hashajtót, görcsoldót, mert az orvos tudja mit csinál. meg mert a reklám is ezt mondja.

magyarországon többen halnak meg a gyógyszer-mellékhatások miatt, mint közlekedési balesetekben. nem állítom, hogy az orvosok hibája. de amikor elmegyek az esztékába, kivárom a másfél órát, aztán átesem az öt perces vizsgálaton, ami után felírják nekem a megfelelő gyógyszert, akkor légyszi-légyszi ne az alapján legyek kezelve, hogy ki kinek a zsebébe mennyit csúsztat. mert lehet, hogy a doktor bácsit támogatja valamelyik gyár minden eladott doboz után, de én nem vágyom arra, hogy bekövetkezzen a nyelv sárgás, barna vagy fekete elszíneződése és szőrszerű bevonat megjelenése. és bizony nem hiányzik a keringési rendellenesség, az anafilaxiás sokk és a fulladás sem, csak hogy néhányat említsek a két napja felírtak apró-cseprő, említésre is csak kisbetűvel méltó mellékhatásaiból. és a nagymamám vajon miért kap olyan nyugtatót, ami öngyilkosságra hajlamosít?

én meg csak vigyorgok a kissámlin ülve, hátamon napsugarak, kezemben tisztításra váró zöldbab, számban mézédes sárgabarack, a lábamnál egy hepikutya meg egy nevenincs macska, és fülelem a szomszéd gyerekeket. falun (még) mindig jó, és égig ér a paradicsom.

a hét csajozós dumája: szia cica, van gazdád?

öt nap edzőtábor után csokibarnán (na nem mint a 86%-os cote d'or, inkább mint egy tábla mezei alpesi milka), pókcsípésekkel és kék-zöld-lila foltokkal tarkítva tértem haza, izomlázzal, némi agyrázkódással, és pár kilóval könnyebben. végkövetkeztetés: változatlanul imádom a táncoslányokat. jelenleg 12 órákat alszom, de még mindig nem elég. egyébiránt fej- és torokfájva, illetve hányva ébredni reggel nyolckor nem buli, az összes vírus bassza meg (vagy mondjon le, nekem tökmindegy).

holnap pest, szombaton színház, vasárnap pedig vár moby és a röyksopp. kezdem érezni, hogy itt a nyár, és élvezem. 

« 2009. június 2009. augusztus »